2013. szeptember 19., csütörtök

Rielasingen

Eltűnt a fejlécről a visszaszámlálás, amit annyit jelent, hogy célba értünk. Lassan 2 hete már, hogy beköltöztünk az új otthonunkba. A város közvetlenül a svájci határnál és a Bodensee tőszomszédságában található, neve pedig nem mást, mint Rielasingen. A maga 11.000 lakosával kisvárosnak számít, csendes, nyugodt hely, mégis mindenféle szolgáltató és szolgáltatás megtalálható itt. Tipikusan az a hely, ahol a GPS-t nyugodt szívvel ott lehet hagyni az autó műszerfalán, ahol a gyereket kiengedheted a házból, amíg összepakolod az útra a holmikat és önnönmagad, ahol az alsó tagozatos gyerekek már egyedül mennek haza az iskolából és még sorolhatnám. Az első sétát Zénóval kettesben ejtettem meg, mikor bevásárlásból hazajövet, gondoltam egyet és szóltam Krisztiánnak, hogy húzódjon félre a kocsival, innen hazasétálok a gyerekekkel. Végül csak a Kisebbik kívánt velem tartani :) Az egymáshoz közel fekvő családi házak, a grillsütő illata, az alacsony kerítések vagy azok teljes "hiánya" miatt olyan érzésem volt, mintha Balatonon sétálgatnánk. Noha, fájó szívvel hagytam el szülővárosomat, tudom, hogy jól döntöttünk. Szeretni fogunk itt élni, amint sikerült jobban beilleszkednünk. Utóbbit a szomszédaink és Krisztián munkatársai meglehetősen megkönnyítik a számunkra. Ide érkezésünkkor pl. üdvözlő ajándék fogadott minket az üres lakás közepén két óriási lufival.Az egyikre német-, a másikra magyar nyelven volt ráírva az üdvözletük. Nagyon kedves és figyelmes gesztus volt tőlük! Miközben pakoltuk fel a bútorokat, dobozokat a lakásba, kávét szervíroztak nekünk. Délután pedig már hívták is le a gyerekeket játszani a kertbe az 1 éves kislányukhoz és házi készítésű szörppel kínálták őket. Tegnap pedig már a lakásukba invitáltak minket játszó délutánra. Pedig a két gyermekem nem a higgadtságáról és csendességéről híres, amit bizony már ők is tapasztalhattak a "remekül" hangszigetelő fafödémnek hála, de mindezek mellett vagy mindezek ellenére, továbbra sem úgy tekintenek ránk, mint betolakodó balkáni zajos népségre. Mikor kérdeztük tőlük, hogy nem túl hangosak-e a gyerekeink, nem zavaró-e nekik a sikongatás, futkorászás, dübörgés, sírva ordítás, táncikálás, éneklés, stb. elütötték annyival a dolgot, hogy a lámpájuk sokat lengedezett, de most már meghúzták, úgyhogy minden oké! Nagyon jó fejek! :)
Aztán Krisztián főnöke is megérdemel egy piros pontot -a többi mellé-. Mikor a szabi utáni első munkanapján érdeklődött, hogy hogyan állnak itthon a dolgok, sikerült-e berendezkednünk és Krisztián vázolta a nem túl fényes helyzetet, egyből hazaküldte, mondván úgysincs sürgős munka,otthon nagyobb szükség van most rá. Az sem tántorította el a főnökét, hogy nincs lecsúsztatható túlóra, szabi sem igen maradt már erre az évre. 
Amit pedig én magam szeretek, hogy a teraszról és a konyhaablakról rálátok a hegyekre, hogy minden zöld és minden rendezett, tiszta a levegő, -ami meg is hozta mindannyiunk csillapíthatatlan étvágyát-, hogy végre nem 50nm-en kell nyomorognunk, hogy Krisztián már délután itthon van, hogy az emberek arcán nem a meggyötörtséget látom, hogy ügyet intézni kellemes elfoglaltság, hogy a boltokban a vásárlóért vannak az eladók, hogyha a sorban egy termékkel állsz be, tök evidens, hogy előre engednek. Persze van egy-két apróság, ami nem tetszik, mint pl.  a sok eső, de ezekről majd máskor nyilatkozom. Hadd maradjon meg ez a bejegyzés ilyen rózsaszínnek. :)
A minden zöld


Kilátás a hegyekre a teraszról